Fine Guns

Az előző részben a fejünk fölé jövő vad lövését tanulhattuk, most nézzük meg, mit kell tennünk a hátunk mögül érkező és a fejünk felett elhaladó vad esetében. "Pontosan ugyanazt, mint a fejünk fölé jövő célpont esetén csak ellentétes irányban" — mondhatnánk, felületesen vizsgálva a helyzetet. Ehelyett azonban nézzünk egy kicsit jobban a mélyére a dolognak. A vadászat körülményei között, pl. egy récelesen, a koronglövő pályán gyakorlás közben vagy egy verseny alkalmával adódhat olyan szituáció, amikor a hátunk mögül érkező és a fejünk felett elhaladó vadat vagy korongot kell meglőnünk. A siker érdekében a dolgok technikai részének pontos ismeretét most sem lehet kikerülni. Ezért ismét feltesszük a már ismerős kérdést: melyik metódussal? Sajnos ebben az esetben a legtöbbször jól beváló átlendítős vagy "meszelős" nem működik. Ugyan miért? Tudjuk, hogy a vizuális kontaktus fenntartása a jó sörétlövés egyik sarokköve. Ebben az esetben a vad vagy korong mögül igyekeznénk lendíteni a csövet, éppen a kritikus pillanatban takarná el a cső acélpontot a vezérszemünk elől, megszakítva ezzel az "információs hidat". Ez ebben az estben a legjobb módszer a "mutass oda és lendíts" metódus. A magasan a fejünk felett elhaladó célpontra rámutatva, ezáltal annak sebességét egy pillanatra "felvéve" kezdjük meg derékból a lendítést. Ezzel a mozdulattal a csövet felgyorsítva a fegyvert elsütjük.

- Már megint az a fránya derékmozdulat! - kiálthat fel gondolatban a T. Olvasó. Hiszen a legtöbb esetben éppen ez hiányzik! Sörétet lövő olvasómat most is csak megerősíthetem abban, amit az előző részekből már "kiolvashattak", hogy a jó sörétlövés a jó derék (csípő) finom mozgásának művészete. Egy vadászfegyver tömegét (kb. 2,5 - 4 kg) az előagyat tartó karunk hirtelen mozdulatával sebesen lehet gyorsítani, amelyet azután éppen olyan könnyen, meg is lehet állítani, idő előtt meg is lehet állítani, elveszítve ezáltal a jó lövéshez olyannyira szükséges lendületet. Mi történik akkor, ha a csövet gyorsító mindezen mozdulat a derék finom mozgásából adódik?A fegyver "puhán"nagyban segítve ezáltal a szem-célpont kapcsolat fenntartását, megőrzését. (esszenciális fontosságú)A lendítés során a fegyver tömegéhez egy jóval nagyobb tömeg "csatlakozik", a felsőtestünk tömeg. Ekkor a fegyver tömegénél már akár tizen-huszonvalahányszor nagyobb tömeget hozunk mozgásba, amely megnövekedett tömeg lendülete a fegyver elsütése pillanatában, ill. röviddel azután is kitart. (Teljes mértékben kívánatos)A csősín pontosan a vezérszemük vonalában marad a lendítés során. (Nélkülözhetetlen)

"Én bokából lövök" hangzott el egyik koronglövő társam nagy formátumú véleménye - ellenérvszerűen. Valójában a régi tanok a lövés végrehajtásához a test valamennyi ízületi forgástengelyének az aktív használatát javasolták. Manapság a mozdulatok gazdaságosságán,

energiatakarékosságán van a hangsúly a legtöbb sportban, és így van ez sörétlövés esetében is. Ez bizony számunkra azt sugallja, hogy pl. egy keresztben repülő vad meglövéséhez a lábfej (everter-inverter), a lábszár és a comb rotátorainak mozgását az „éppen szükséges” minimumra kell szorítanunk, és a mozgásból a törzsfordítóknak kell a legnagyobb részt vállalniuk. Ezáltal elkerülhető a bokák és a térdek forgástengelyének túlzott használatából adódó dőlés, ami törvényszerűen maga után vonja valamelyik váll „leesését”, s ami miatt a vállak síkja és ezáltal a lendítés síkja nem lesz párhuzamos a célpont mozgásának síkjával. A végeredmény: alá- vagy fölélövés.
A különféle „támadóállásból” leadott, groteszk beállásból kierőltetett lövés amúgy is csak nehezíti a helyzetünket. Feleslegesen dolgoztatunk olyan izmokat, és ezáltal használunk olyan forgástengelyeket, amelyek nem kellékei a jó lövésnek. Az efféle mozdulat „kívülről nézve” meglehetősen stílustalan, „belülről nézve” pedig hosszú távon eredménytelen. Főleg kezdő lövőknél lehet megfigyelni ezeket az eltúlzott mozdulatokat. Ott a csúcson persze - a legjobbak esetében - néha megfigyelhető némi deviancia.
valami egyediség, de szélsőséges és mindezek ellenére sikeres dolgokkal csak kivételt erősítő szabályként, ritkán találkozhatunk.
Ezek alapján — a találat ellenére! — félmegoldásként kell értékelnünk a fejünk felett elhaladó célpontra leadott minden olyan lövést, amely esetben a lendítést a súlypont egyik lábról a másikra történő áthelyezésével akarjuk megoldani. Az egyik leggyakoribb hibaként éppen ez figyelhető meg.

Ha rövid, gyors lövést kell leadnunk, a lövés elévezetéssel módszer is jól alkalmazható, hiszen ebben az esetben eleve a célpont alá mutatva sütjük el a fegyvert. Távolabbi lövésekhez azonban nem javaslom ezt a módszert, hiszen a hosszú lövésekhez kivételes pontossággal kell megtalálnunk a célpont mozgásának pályáját. Ehhez pedig egy pillanatra célszerű „felvenni” a célpontot, megérinteni azt, és arról „indulni”, nem pedig eleve „elétörni” valahova a térben.
Különösen igaz ez a fejünk felett elhaladó célpont esetében, mert az előagyat tartó bal karunk (Jobb vállról leadott lövést feltételezve) legszívesebben a bal vállunk irányába, azaz balra lefelé mozgatná a csövet. Rámutatva ezúttal is a „karozás” ártalmas jellegére, aminek következményeképpen jelen esetben balra mellé lövünk a célpontnak. Sokan éppen így hibázzák el az ilyen pályán mozgó célpontot.
Összegezve az eddigieket:
kerüljük a bokák és a térdek túlzott használat, az ebből adódó dőlést, helyette inkább a derék mozdulatokra figyeljünk!

A gyakorlások, azaz a betanulás alatt kell a különféle metódusokat tudatosan alkalmazni azért, hogy később a vadászaton, illetve egy versenyen a számunkra legnagyobb százalékkal kecsegtető módszert — mint már „bevésett” mozdulat- sort — alkalmazzunk.

Óvakodjunk az előagyat tartó karunk erőteljes használatától, hiszen az legszívesebben jelen esetben keresztben lefelé mozgatná a csövet, amely mozdulatsor eredménye legtöbbször mellélövés lenne.
Az ok, amiért a legtöbben és a legtöbbször hibázunk, nem más, mint a rossz stílus. A rossz beállás, dőlés, erőteljes karozás, célozgatás, lendületvesztés mind-mind a rossz stílus forrása.

Oktatóként egy bizonyos idő eltelte után könnyedén megmondható egy lövőről, hogy hibázott vagy sem, csupán abból, hogy milyen stílussal adta le a lövését, anélkül hogy egy pillanatra is a célpontra néznénk.
Természetesen emberi lényként magunkban hordozzuk a „hibát”, teljesen kiküszöbölni azt sohasem lehet. Talán nem is lenne a sörétlövés ilyen kitűnő sport, ha ez nem így lenne.
Ha ezt a gondolatot elfogadjuk, ahhoz, hogy a lőtudományunk fejlődjön, meg kell tanulnunk felismerni a gyenge pontjainkat.
Mindenkinek, mindenkor tudnia kellene, hogy miért hibázott.
Ha precízen meg tudjuk mondani, hogy alacsonyat, magasat, elé vagy mögé lőttünk, a siker érdekében már kellően hosszú utat magunk mögött tudhatunk.
Ha egy mesterlövőt megkérdezünk, hogyan csinálja, nagyon gyakran nem tudja elmondani a technikáját, hogyan választotta ki az elsütés pillanatát, a különféle irányban mozgó célpontokat hogyan „kezeli” stb. Az a válasza, hogy nem kell gondolkodnia felőle, mert a problémák nagy részét a technikájával, stílusával oldja meg.
Az Új ismeretanyagot az elménk befogadja, de csak a tudatosan végrehajtott gyakorlással vésődik be a tudatalattinkba, és válik bennünk „gondtalan” készséggé.
Ezek után mi mást is kívánhatnék a T. Olvasóimnak, mint hogy tegyék magukévá az ismeretanyagot, gyakorolják a technikát, „polírozzák” a stílusukat, így később, mint a kerékpározást, sohasem fogják elfelejteni.

Szollár András