Fine Guns

Az előző részekben az elétartást boncolgattuk, most térjünk vissza ismét a technikai részekhez, és vizsgáljuk meg azt, hogy a fejünk fölé érkező korongot, récét, gerlét, hajtott fácánt stb. milyen technikával tudjuk nagy biztonsággal meglőni.
A régi angol könyveket bújva, az 1900-as évek két nagy lövésztanárának kikristályosodott tételeit lehet e témakörben felfedezni. Az egyik a fegyvergyáros Robert Churchill, a másik a West London Shooting School kiváló oktatója, Percy Stanbur E két kitűnő sörétlövő két eltérő stílust hagyott az utókorra. Stílusuk különbözősége főképpen a két ember alkati különbözőségéből adódott. A klasszikus, elegáns Stanburv stílus a magas, vékonyabb test alkatú lövő számára nyújthat előnyt, amely esetben a lövő súlypontja nagyrészt a bal lábára esik (Jobb vállas lövést feltételezve), a testtartás alapvetően egyenes, derékból hátrahajló, a jobb láb sarka enyhén felemelt.
Mióta ez a cikksorozat megjelenik a Nimródban, sokan kritizáltak már ezen apró „balettmozdulat” miatt, de higgyék el, elsősorban nem esztétikai oka van a sarokfelemelésnek, hanem nagyon is gyakorlati. Ha ezzel a stílussal lövünk, így érhetjük el, hogy a súlypontunk biztosan a bal lábunkon van (és ott is marad!) a mozdulat megkezdésétől a lövés befejezéséig.
Churchill egészen más volt, mind az alkatában, mind a lövése stílusában. Köpcös, zömök ember lévén, a hátsó lábról leadott lövés híve volt. Mást akart, és mást is „hozott” a piacra, mert stílusával az általa tervezett és épített rövid csövű söréteseket népszerűsítette. Mindenesetre rövid idő alatt hatalmas népszerűségre tett szert.
Kitűnő könyvével — Game shooting— csak tovább nőtt népszerűsége. Igaz, mára a hiányosságai is kiderültek, mind a fegyverének, mind a stílusának.
A T. Olvasó joggal feltételezheti, hogy nem vagyok a Churchill-stílus híve — igaza is van! Churchill majdnem teljesen szembefordulva a célponttal, a keresztbe repülő vadra az e lábáról a másikra mozgatva a súlypontját adta le lövéseit, míg fej fölé mindig a hátsó lábáról lőtt. A fájós hátú, zömök emberek, amilyen Churchill maga is volt, talán eredményesebbek lehetnek ezzel a stílussal, de általánosságban mégsem ezt javasolnám.
A Nimród 2004. májusi számában már részletesen ismertettem a beállást, most röviden összefoglalva a legegyszerűbb és általánosságban a legtöbbünk számáraól működő beállás az, amikor a lövést az első lábról adjuk le, ügyelve arra, hogy súlypontunkis maradjon a 1endités befejezéséig. Ez a jobb sarok felemelésével jól kontrollálható!
A semleges beállás (Guinness-féle), és a Churchill-féle beállás esetén nagy a hajlandóság arra. hogy a lendítést az aktív derékmunka helyett súly pont áthelyezéssel „oldjuk meg”, ami nem kívánatos. Angolhonban a tradicionális módszer a lövés áthúzással (,‚meszelős”) metódus, amit a jelen esetben úgy kell végrehajtanunk, hogy a fegyver felvétele során a perifériális látásunkkal a célgömböt mindvégig a célpont alatt(!) tartsuk. Majd amikor a fegyver a vállba ért, és ott stabilan rögzült — erre a pillanatra érünk a cső végével közvetlenül a célpont mögé —‚ a lendítést derékkal megkezdve, a célgömböt a célponton átvezetve sütjük el a fegyvert, azt az érzést keltve magunkban, mintha rálőttünk volna a célpontra. A lövést, mint mindig, el kell kísérnünk, azaz a csövet rövid ideig tovább kell vezetni a derekunkkal.

Mindez valójában egy lendületes mozdulat, csak az érthetőség és a pontos betanulás kedvéért, elméletben bontható szét elemeire.
A betanulást legjobb a középmagas, kb. 10-15 m-rel a fejünk fölé távolabbról dobott, nem túl gyors koronggal elkezdeni. Ily módon bőven lesz időnk a fegyver felemelésének finom mozdulatát gyakorolni, és ekkor csak arra kell ügyelni, hogy a célgömb mindvégig a célpont alatt maradjon. Majd a csövet derékkal meggyorsítva, az elsütés időzítését úgy kell végrehajtani, hogy akkor húzzuk meg az elsütőbillentyűt, amikor utolértük a korongot.

Módosulhat a helyzet, ha versenyzői ambícióink vannak, vagy kb. 25 m-nél magasabb célponton próbálgatjuk a képességeinket. Ekkor a pontos, magas lövés leadásának feltétele az időzítés "nyújtása" oly módon, mintha az idő töredéknyi egységével késleltetnénk az elsütést. A sörétraj a távolság (magasság) növekedésével egyre jobban lassul, ezért a valós, matematikai elé tartás egyre erőteljesebben növekszik. Ekkor az általunk érzékelt elétartást is nyújtani kell, azaz el kell szakadnunk a célponttól oly módon, hogy az elsütés időzítését kés1eltetjük, így már nem tudunk „rálőni” a korongra, mert ahhoz a cső kerületi sebességét kellene megnövelni annyira hogy

az már az elsütés időzítésének a rovására menne. Vagyis nem érzékelnénk azt a pillanatot tökéletesen, amikor utolértük a korongot, tehát az időzítéssel gyűlne meg a bajunk.
Az igazán magas lövéshez ezért kell kompromisszumot kötnünk a cső kerületi sebessége és az elsütés időzítése között. Tehát érzékelni fogunk némi hézagot a célgömb és a célpont között, amikor elsütjük a fegyvert, de hogy mekkorát és milyen magasságtól kezdve, milyen csősebesség mellett, ez már teljesen egyéni dolog. Ezeket az adott egyénhez tartozó képeket a gyakorlás alkalmával kell rögzíteni az emlékezetünkben, ügyelve arra, hogy a technikát mindig pontosan hajtsuk végre.
Azzal, hogy a fejünk fölé érkező célpontot ezzel a módszerrel alulról vagyunk kénytelenek megközelíteni, a jó lövéshez szükséges több fontos dolgot is megoldunk egyszerre: a csövet a célpont mozgási vonalán lendítjük (nem lövünk mellé), automatikusan gyorsítjuk a csövet, mivel a célpont mögül érkezünk. azt utol akarjuk érni! Ezenkívül az erőteljes derékmozgással generáljuk azt az energiát, amely a csövet lendületben tartja.

Hasonlóan hatékony módszer a „mutass oda és lendíts”, azzal a különbséggel, hogy ekkor egyenesen a célpontra vesszük fel a fegyvert, és onnan gyorsítjuk a csövet a mozgás irányában.

A harmadik módszert — a lövés elévezetéssel metódust — a jelen esetben nem javaslom. Nem igazán hatékony, mert a célpont elé felvett fegyver csöve a vezérszemünk elől eltakarja a célpontot. Ekkor könnyen a másik szemünk veheti át az irányítást, illetve ha egy szemmel lövünk, „vakon” kell elsütnünk a fegyvert. Nem kívánatos, nem az állandóság forrása. Sok vadásztársam ily módon kísérletezik, alkalmasint néhány lövés erejéig meggyőzően találnak, majd rögvest utána érthetetlenül hibáznak. Főleg a magasabb lövéseknél könnyen "mellényúlhatunk" mert nem tudjuk pontosan megbecsülni a célpont mozgási síkját. Aránytalanul több hibázás adódik a pontatlan lendítés miatt bekövetkező mellélövésből mint gondolnánk. Összefoglalva tehát a fejünk fölé érkező vad / korong biztos meglövéséhez a számunkra legjobban megfelelő módszert előre, tudatosan válasszuk meg. A begyakorlás során győződjünk meg arról, hogy a fegyver felemelése során a korong mindig a célgömb felett marad. A cső lendületét a hatékony derékmunka adja, gondosan ügyelve arra, hogy a lendítés alatti súlypontunk ne vándoroljon az egyik lábunkról a másikra.
Sörétlövő életünkben alig van szebb látvány annál, mint 10 emelet magasból leszólítani a fejünk fölé tartó apróvadat. Ám ugyanezt a madarat
az égbolton hosszasan kísérve, majd a lendületből kifogyva, és ezáltal nagyot mögélőve— sokszor az egész puskássor élénk érdeklődésének közepette — elhibázni, nem éppen mellduzzasztó érzés.
Az elmúlt néhány év alatt volt szerencsém elsőrangú puskásokat figyelni szerte a vi1ágon. Pontos időzítés, kitűnő lábmunka és beállás, tökéletes balansz jellemezte mindnyájukat. Könnyed, komótos eleganciával szólítgattak le a vadat vagy a korongot az "ég tetejéről". Persze rengeteg gyakorlás után, hiszen a dolgokat nem megismerni nehéz, hanem véghezvinni.

Szollár András